...
nap a városban blog Budapest titkai sorozat keretében írt egy kis szösszenetet a Klotild paloták (nincs semmi féle Matild) északi épületének felújításának befejezése kapcsán. Szoros kapcsolatom van nekem is ezzel az ikerpalotával, talán az egyik legerősebb városi élményem kötődik ide.
 |
| 2011 áprilisában készült kép, mobillal, fotóboltolva picit |
Ahogy azt sokan tudjátok, családom budapesti, csak én születtem Szegeden, ez most csak az érzelmi kötődé része miatt fontos. Az építész, Giergl Kálmán (1860-1954), az én Ükapám, Györgyi Kálmán (1860-1930, író, rajztanár) unokatestvére volt.
Valami miatt az általam utált Ferenciek tere nagyon érdekes hangulatúvá vált. Egyrészt ott van a templom, ami végre megújul, de ennek ellenére idegen számomra minden szürkeségével, közösség nélküliségével, az átmenő tömeggel. Egyedül a ferencesek baráti szeretete az ami ezt enyhíti. Ugyanakkor ott van az aluljáró, (a kisebbikről lesz hamarosan bejegyzés) ami a kéregetőkkel, hajléktalanokkal, büdös autókkal-buszokkal, vállalhatatlan úttesttel úgy borzasztó ahogy van.
De elképzelem mikor ezek a helyek, meg a környék még épphogy kialakultak, megépültek. Váci utcástul, Párisi udvarostul. Micsoda élet lehetett itt!
És mikor késő este, vagy télen a hidegben, de amúgy bármikor ott megállok, felnézek és agyonnyom a gondolat. Lesz-e nekem bármikor lehetőségem alkotni ekkorát, ami így kiállja az idő és az emberiség próbáját? Egyáltalán elvárás-e ez?
Azt gondolom, hogy ez a kor nem a nagy lehetőségek kora. Ebben az értelemben biztosan nem. Most sok ember sok apró lépésével lehet "nagyot" alkotni. Törekvéssel és sok-sok türelemmel.
Egyszerűen bármilyen nagyravágyó (a szó jó értelmében), tehetséges és elszánt vagyok le kell mondanom a hatalmas vágyaimról. Nem "válthatom meg" egyedül a világot. De amire elhivatottságot érzek azt viszont teljes gőzzel kell csinálnom. Ennek eredményeképpen biztos, hogy előrébb jutok a saját életemben, párkapcsolatomban és közösségeimben is. Szerintem ez a lényege. Ha alázatosan (vigyázat, nem megalázkodva) érek el valamit akkor azt később ha más nem, az idő biztosan naggyá teszi legalább egy ember szemében. Persze ez a saját életemet nem motiválhatja, hisz nem tudhatom, hogy bekövetkezik-e és ha igen mikor.
Úgyhogy szeretni egyszerűbb. Nem? (:
Aztán hátha olyan célja van a Jóistennek, hogy nem csak a leendő családom, feleségem és rokonaim tekintenek rám köszönettel, örömmel, hanem esetleg egy sokkal későbbi kor gyermeke, esetleg pont az unokatestvérem ükunokája. Talán ő is ott állhat egy számára visszataszító helyen és korban és örömmel tekinthetnek rá valamire, amit nagy odaadással alkottam.
Az biztos, hogy nem leszek lusta megtenni, bármi is az. És nem siettetem meg azt a pillanatot, biztosan vár rám valahol és eljön az ideje. (:
Meséljetek, Ti hogy vagytok ezzel? Van Nektek is ilyen hely a városban?
Szép napot! (:
