2009. szeptember 21.

Ostromolt busz...

Sok változás állt be az életemben az utóbbi pár héten. Felköltöztem Budapestre, elkezdtem az egyetemet, és ami azt hiszem, hogy a legfontosabb most számomra, hogy Zsófival közelebb, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Így, hogy felköltöztem ez fizikailag is igaz.

Egyik este iszonyú vihar volt. Eláztunk Zsófival, de kegyetlenül... Álltunk a buszmegállóban és csak szorítottam, féltettem Őt... Talán néha túlságosan is féltem. Jött a busz, egymást búcsúztattuk, elengedtem haza az éjszakába. Láttam, hogy elindult futva lefelé a hegyoldalon. Én meg csak álltam a buszon, csurom vizesen, hallgatva a szelet, az esőt, a biztonságot nyújtó gépből üvöltő morajt. Fáradt voltam. Késő este volt. És egyedül éreztem magam, pedig egy fiatal asszony, alvó hajléktalan, és a buszsofőr is társaságom lehetett volna. Az este mindig rányomja komor, fáradt testét a kapcsolatokra így történt ez akkor is...

Aztán megláttam egy fejet a szűk sofőrkabinban és közelebb menve láthattam tisztán, hogy mindketten idősebbek, szerelmesek és boldogok, hogy ott ülhetnek egymás mellett, a sofőr és felesége.

És akkor hirtelen minden csendes lett... Kapaszkodtam két kézzel a zöld csövekbe és becsuktam a szemem. Robogtunk lefelé a hegyről. Zsófi pedig hazafelé futott. Magam előtt láttam... Együtt futottam vele azokon az utcákon, amiket már unásig végigjártunk. De pont ez okozott nyugalmat, boldogságot. Hogy ismerhettük az utat. Mi csak futottunk. Olyan csodálatos érzés töltött el. Megéreztem a számomra legkedvesebb női illatot ami létezik, a vacogó ölelést és a boldog tekintetet, amivel elbúcsúztunk.

Szerelmes lettem. Két éves kapcsolatunk alatt oly sokadjára, hogy már számolni sem érdemes.

A szél megostromolta a buszt, az eső verte az üveget, de a harccal már elkésett ez a gonoszság. Mire teljesen felocsúdtam elhangzott a végszót jelentő állomás neve. Leszálltam, elindultam én is az éjszakába, hazafelé. Boldogan.

Az analógiákat, aki értette, értse jól, aki nem, az keresse meg akár ebben a pár sorban, akár a saját életében.
Amit leírtam lassan történelemmé válik. Saját kis életem történelmévé.
Most pedig itt ülök ezen a seszínű kanapén, próbálok visszaemlékezni arra a napra és érzem, megint elönt a boldogság...

Köszönöm, hogy itt lehetek, élhetek ebben a világban és, hogy társamra lelhettem.
Aludjatok jól gyerekek... (: