Tegnap este...

...visszatért a gyermekkori lázálmom.

Csak éppen sokkal világosabban, érthetőbben.

Minden zúgott. Ismerős a hang, de nem tudtam hol vagyok. Falak között. Én magam voltam a fal a felfoghatatlanul nagy teremben. Ez a gergő-alkotta-fal pont olyan magas volt mint én és mind üvöltöttünk. Mind, kivéve azt a két lélekdarabot akinek nem volt szája és füle, és azt akinek minden arcberendezésén kívül hiányzott a szeme. Mi kiestünk a falból, megálltunk egymással szemben és elindultunk, de nem értük el magunkat, mert a terem egyre szűkült, egészen odáig, hogy már csak egy apró résben kúsztunk és majdhogynem megfulladva nyújtóztunk önmagunk felé.

Zuhanni kezdtünk a hirtelen kitágult magasság miatt. A falban, a helyünkön keletkezett résben megjelent egy pici sárgolyó. Begurult a terembe és mire a közepére ért betöltött mindent. Látó-süket-néma fivérem visszaállt a falba. Kacagtunk mindketten. Ő némán-süketen én vakon.

A sártömeg megindult és magával ragadta minden vakságom, süketségem, üvöltésem és egy hatalmas ugató, néma, látó, vak, halló, süket kutya lett az egész terem helyén az ürességben.

Csönd lett és megjelent egy repülő ami magával ragadta a hangokat a vonyító kutyát.

Felriadtam. Lázamnak csak a hiánya tűnt fel, de leizzadtam. Sokáig nem tudtam elaludni, csak pislogtam ki a nagy, üres, néma, süket, vak fejemből és jelzőket mormoltam, pont mint most.